Amikor egy város költözik sátorba

Adiyaman városa ugyan majd’ 100 kilométerre fekszik a február 6-ai földregés epicentrumától, a város mégis posztapokaliptikus képet mutat. Az „anatóliai kistigris” – ahogy Törökországban az utóbbi évtizedekben rohamos fejlődésnek indult települést nevezik – utcáit a katasztrófa után egy hónappal is romos épületek szegélyezik, a még épnek látszó épületek is a legtöbb esetben statikailag alkalmatlanok a lakhatásra. A főútról letérve a pusztítás még nyilvánvalóbbá válik, a még álló házak üresen nézik a köztük elterülő sátortábort. Az élet itt, a sátrak között zajlik, erős kontrasztot képezve a házak vészjósló csendjével.

Munkatársaink helyi partnerükkel, a Support to Life szervezettel közösen éppen a sátrakat járják segélycsomagokkal, hiszen a régióban az élet megállt – ezreknek semmisült meg az otthona, tízezrek élnek sátrakban és konténerekben, és kevés a munka is. A szükséget szenvedők ellátásának terhe így a helyi és nemzetközi civil szféra, valamint az állami katasztrófaelhárítási ügynökség vállát nyomja. Az egyik átadáson kiosztott 180 higiéniás csomag összesen 800 embernek biztosít tisztálkodási, mosási lehetőséget egy hónapon keresztül, amit a tábor lakói nem győznek nekünk megköszönni. Számukra egyelőre mindössze egyetlen mosdóblokk elérhető, melybe az ivóvizet is közel 50 kilométerre hozzák lajtoskocsival.

A higiéniás csomagok osztása közben szóba elegyedünk az egyik családdal. „Nézzék meg, hetek óta itt élünk. Heten.”- mondja Fatme, és beinvitál minket a családi sátorba. Szinte kérdezni sem kell, látszik, hogy nagyon jólesik beszélnie az őt és családját ért fájdalomról.

„Aznap hajnalban autista fiam, Gazi, megmentette az életünket. Még a földrengés előtt felébredt, zajt csapott, és kiráncigált minket, így az első rengés már kint ért bennünket. A szemünk előtt esett rá a második emelet az elsőre. Csoda, hogy életben vagyunk.”

Aztán egy képet mutat: „Így néztem ki egy hónappal ezelőtt”. A mosolygós szemek megegyeznek, de sötétbarna haja ma a fejkendője alatt őszes tincseket rejt.

Fatme érzelmesen gesztikulál, közben végig Gazi kezét fogja. „Az első napokat egy ponyvából és ágakból készült sátorban töltöttük, nem mertünk bemenni a még épen maradt házrészbe.” Fatme családja szerencsés volt, ellentétben a szomszéd ház lakóival. „Itt tízen laktak, köztük a rokonaink” – mutat rá a ház melletti romhalmazra. „Tíz közül csak egy élt túl, de a lábát neki is le kellett vágni. Nem sokat tudunk róla, kórházban van, Isztambulban” – meséli Fatme. Sokan ragadtak úgy a romok alatt, hogy kézi munkával lehetetlen volt őket kimenteni.

„Napokig hallottuk a nyöszörgésüket, míg meg nem érkeztek a mentőcsapatok, a legtöbbüknek már túl későn”.

Sokan betérnek Fatméékhoz, a szomszédságban mindenki ismer mindenkit. A földrengés okozta trauma mindenkinek az arcára van írva. Egy középkorú, de tiszta ősz férfi lép hozzánk, elmondja, hogy egy, a házában lakó hét éves lányt sikerült a romok alól kimenteniük. „A kislány teljesen ki volt száradva. Azt mondta, hogy az anyja tartotta életben, a saját szájából adott nedvességet neki.” Az édesanya a napokon át húzódó mentést már nem élte meg, ő is egy a közel 50 ezer áldozat közül, akiket eddig Törökországban regisztráltak.

A túlélők azon része, aki nem költözött máshol élő rokonaihoz, barátaihoz hasonló sátortáborokban, jó esetben lakókonténerekben várja a dolgok jobbra fordulását. Fontos hangsúlyozni, hogy itt tényleg várakozásról van szó – és ez a tehetetlen tétlenség is ráerősít az emberek negatív lelkiállapotára. A még mindig a katasztrófa sokkhatása alatt álló Hüseyin – Fatme férje – könnyek között vallja meg, hogy a jövőtől nem sokat vár. „Adiyamannak vége, az életnek itt vége, nincs tovább. A családból nagyon sokan meghaltak, itt éltünk egykor mind, egymás mellett. Így folytatni semmi értelme.” Felesége vitatkozik vele, számára a gyerekei nyújtanak fogózkodót – értük mindenképpen meg kell próbálni.

„Ha kell, itt maradunk a sátrakban 10 évet is. De ez nem emberhez méltó. Gazival nehéz, nem tudja megszokni ezt a környezetet. Ha legalább egy konténerben élhetnénk, az sokat segítene.”

A sátorban való élethez elengedhetetlen tartós élelmiszer, valamint tisztasági termékek továbbra is nagyon fontosak, hiszen az otthonukat vesztett emberek napi szintű ellátását másképpen garantálni nem lehet.

A katasztrófa nem csak testi, hanem lelki sebeket is ejtett a túlélőkön, melyeknek orvoslásában a mentálhigiénés szakemberek segítségére számíthatnak Hüseyinék.

Az, hogy Fatméékra és sok millió sorstársukra milyen jövő vár, nem közömbös az Ökumenikus Segélyszervezet számára, amely egy hónapja segít Törökország földrengés által érintett részén.

A segítségnyújtás legnagyobb kihívása azonban az emberhez méltó lakhatási körülmények kialakítása a lakóhelyüket elvesztett túlélőknek. Az Ökumenikus Segélyszervezet éppen ezért a hosszú távú jelenlét biztosításával olyan segélyprogram megvalósítását tervezi, amelynek a mindennapi túlélésen túl az újjáépítés és a lakhatás kérdésköre is sarokpontját képezi. Szíriában pedig a földrengést követő napoktól fogva sok ezer sérült egészségügyi ellátását segíti a magyar segélyszervezet helyi partnereivel együttműködve.

A rendkívüli szükségletek kielégítése széleskörű nemzetközi összefogás nélkül nehezen képzelhető el, ehhez csatlakoznak azok a magyar adakozók is, akik a 1353-as telefonszám hívásával egész márciusban 500 forinttal támogathatják ezt az ügyet. Nagyobb összeget itt a honlapunkon lehet felajánlani bankkártyával, míg banki átutalással a 11705008-20464565-ös adományszámlaszámra “földrengés” megjelöléssel várjuk az adományokat.