A túlélők azon része, aki nem költözött máshol élő rokonaihoz, barátaihoz hasonló sátortáborokban, jó esetben lakókonténerekben várja a dolgok jobbra fordulását. Fontos hangsúlyozni, hogy itt tényleg várakozásról van szó – és ez a tehetetlen tétlenség is ráerősít az emberek negatív lelkiállapotára. A még mindig a katasztrófa sokkhatása alatt álló Hüseyin – Fatme férje – könnyek között vallja meg, hogy a jövőtől nem sokat vár. „Adiyamannak vége, az életnek itt vége, nincs tovább. A családból nagyon sokan meghaltak, itt éltünk egykor mind, egymás mellett. Így folytatni semmi értelme.” Felesége vitatkozik vele, számára a gyerekei nyújtanak fogózkodót – értük mindenképpen meg kell próbálni.