„A kollégákban a megható pillanatok tartják a lelket, s ezekből van bőven. Sok szörnyűséggel találkozunk, és ezeket az élethelyzeteket – amit egy betegség, vagy természeti katasztrófa okoz – nehéz látni, tapasztalni, de jó érzés, hogy ezeken segítünk, és ez sok mindent kompenzál a munkatársaim lelkében. A boldog gyermekarcok, egy ölelés mind annak a jelei, hogy ezek a hálásszívű emberek értékelik a munkánkat, ez pedig kárpótol a mindennapokért.
A legnagyobb kihívás, hogy pozitívak maradjunk, amikor túl sok a munka, a lelki trauma, hiszen ezeket kifelé nem mutathatjuk, egy gyermek nem láthatja, amikor szívünk szerint sírnánk. Főleg egy ilyen problémákkal teli hosszabb időszak – pandémia, majd szinte rögtön ukrán háború – után nehéz megtartani a mosolyt, és azt mutatni, hogy mindezek ellenére jól vagyunk. A rászoruló szülő ugyanis azért jön, hogy belőlünk merítsen. Muszáj tartani magunkat, hogy ők ne lássák a szomorúságot, hiszen ellenkező esetben elúszna az utolsó szalmaszál. Hogyan is kapaszkodhatna a hozzánk forduló egy olyan valamibe, amiről azt érzi, hogy süllyed?” – teszi fel a kérdést Barbi.