„Jó itt a Duna-parton lakni, de átok is”
Csupán egy-két napja kezdett el apadni a Duna, miután a szeptemberi tartós csapadék miatt a folyó kilépett a medréből és az árterében – vagy szorosan amellett – épült házakat elöntötte vízzel. Ropi, a fiatal tacskó izgatottan fogad bennünket a zsákokkal gátként telepakolt családi kertjükben, ahol élete első árvizét tapasztalta meg – úgy tűnik, vidám kalandként.
Dunabogdányban vagyunk. Tisztítószer adományokkal érkeztünk, hogy az érintett ingatlanok lakóit segítsük az árvíz utáni fertőtlenítésben, takarításban. A Herr család kertjében egy 100 éves parasztház áll, több generációnak – és Ropinak is – otthont nyújtva. A ház egyik falán egy kis tábla jelzi, hogy 2013-ban már jártunk itt, és segítettünk a ház újjáépítésében és a tisztításban. Az akkori árvíz ugyanis jóval nagyobb károkat okozott, mint az idei.
„Nagyrészt vályog a ház alapja, ezért jól megszívták magukat vízzel a falak. A ’13-as árvíz után is maradtak víz-és penészfoltok a falon, de most is látjuk a friss foltokat rajtuk”
– mutatja a hosszú évek óta itt élő asszony. Idén csak az ő házrészét mosta el a víz, így előre kellett költöznie a család másik feléhez, a hosszú ház elülső felébe.
„Hirtelen jött az egész, mert szombaton szóltak, hogy este már át kell költöznöm.”
– mondja, és nevetve teszi hozzá, hogy a 2013-ban használt zsákokat vette elő, és azokba pakolta be a ruháit és edényeit, amelyeket aztán fölvittek a padlásra.
A néhány számmal arrébb lakó Gremsperger István is hasonló módját választotta az ingóságai mentésének: a háza alsó szintjén lévő bútorokat és személyes holmikat az első emeletre és a teraszra pakolta.
„Erre már föl voltam készülve, ezért alulra csak könnyen mobilizálható dolgokat tettem”
– mondja. Ő Budapesten kapott ideiglenes lakhatási lehetőséget, a családja segítségével. Még nem tudja, mikor költözhet vissza a házába, ugyanis annak még a bejárata is nehezen megközelíthető az udvaron hempergő víz miatt.
„Ilyen esős, hűvös időben a kiszárítás eltart egy darabig, ráadásul mesterségesen kell szárítani. Aztán lehet majd festeni és visszapakolni”
– rakja össze fejben az elkövetkezendő időszak teendőit. Neki sem ez az első árvízi tapasztalata, mert mintegy 40 éve itt él. Bátyjával építették a saját kezükkel a házat, ezért is ragaszkodik hozzá annyira, és semmiképpen sem akarna megválni tőle. Ehelyett alkalmazkodott a ház adottságaihoz, és a bútorokon kívül a kertben is jól felkészült egy bármikor lehetséges áradásra: nem termeszt inkább semmit.
„Ez egy ilyen világ, meg kell szokni, nem tudok mást csinálni”
– állapítja meg, és közben már igyekszik a bátyjával egyeztetni a víztelenítés és a helyreállítás következő lépéseit.
Mindeközben Nagy Károly már a meszelésbe is belefogott. Az ő ingatlanja kevésbé volt érintett az áradással: idén „csak” a pince szintje telt meg vízzel, köszönhetően a jól kihelyezett homokzsákoknak. Így is két napig szivattyúzott a pincében, hogy a pincefödémet ne érje el a víz és ne szívják meg magukat a falak. Hamarosan kezdheti a fertőtlenítést is, így pont jókor érkezünk a tisztítószer adományunkkal.
„Örülök, hogy megélhettem, így 70 évesen.”
– mondja, és lendületesen folytatja az eddigi munkálatokat.
Egy közeli telken két önálló ház is áll, ahol két egyedülálló asszony él, így számukra már nagyobb falatot jelent a víz okozta rendetlenség eltakarítása. Szerencsére az unokák igyekeznek sokat segíteni.
„Hatvan éve itt lakunk, négyszer is volt már árvíz”
– mondja az egyik asszony, aki kevés alvással, sok aggodalommal élte meg az utóbbi napokat, mert nem tudta, hol fog megállni majd a víz. Ő is hálás azért, hogy a 2013-as szintet nem érte el az idei áradás. Ám így is nagy probléma, hogy a hátsó kertig most is eljutott, így az ott tárolt tüzelőfákat eláztatta a folyó, hiába próbáltak néhány nappal az áradás előtt egy pár adagot előre menekíteni belőle. Mivel cserépkályhával fűt, mihamarabb ki kellene szárítani a fákat, azonban ennek a jelenlegi időjárás nem kedvez majd.
„Jó itt a Duna-parton lakni, de átok is”
– állapítja meg keserédes mosollyal az arcán.
