Viharkár - Kaposvár
Segítek
Adományozás

A 31 éves Irina két gyermekével együtt körülbelül 100 másik menekülttel él együtt a kárpátaljai Bátyú menekültszállóján. Szobájukban jelenleg tizenhárman vannak elszállásolva, plusz egy izgága kutya és egy macska. Az óvodából kialakított, fűtött, hideg- és meleg folyóvízzel, valamint matracokkal és takarókkal egyaránt felszerelt szálláson napi háromszori étkezést kapnak az Ökumenikus Segélyszervezet jóvoltából.

Ez az intézmény is egyike annak a mára már több, mint 120 menekültekkel foglalkozó segélypontnak és menekültszállónak, amiket a Segélyszervezet élelmiszerrel, itallal, higiéniai termékekkel és háztartási gépekkel is támogat. Bőkezű adományozóink és az ACT Alliance segítségének köszönhetően csak az elmúlt hónapban 15 222 menekültet támogathattunk kárpátaljai tevékenységünk keretében.

Kérdésünkre, hogyan sikerült a magyar határ közelébe menekülniük, keserű nevetéssel felel. Március 13-án, késő este érkeztek Bátyúba hosszú, és kimerítő utazást követően. Otthonuk valaha egy kis, Donyeck megyei település, Novohryhorivka volt – ezt már március elsején elhagyták. A város ma is a front közelében található. Ki tudja megmondani, hogy most épp melyik oldalon; intenzív harcok zajlanak a térségben.

Szétszakított családjuk története nem mondható egyedinek a háború sújtotta országban. Férje történelemtanárként dolgozott, és már a háború első napján jelentkezett a területvédelmi egységekhez, ő pedig nővér volt a városi klinikán. Eleinte szüleihez költöztek a gyerekekkel, de ott nem volt pince, ahol elrejtőzhettek volna az ágyúzás és légicsapások elől. A kanapéból és különböző bútorokból eszkábált óvóhelyük az első pár napban ugyan adott némi biztonságérzetet, de miután bombatalálat érte a szomszédságot, belátták, hogy illúzió csupán.

A háború első napjaiban azt mondtuk a gyerekeknek, hogy a dörgés, amit hallanak pusztán mennydörgés. Viszont amikor már a települést lőtték [az oroszok], és a lövedékek a közelben csapódtak be, a gyerekek sikoltozni kezdtek, és nem akarták elhagyni az „óvóhelyüket”. Ott ettek, ott mentek WC-re. Iszonyatosan féltek. Rájöttem, hogy nem várhatunk tovább.

Így hát eldöntötték, hogy útra kelnek. Irina szülei nem jöttek velük: ők nem akarták elhagyni szülőfalujukat, a házat, ahol éltek. Irina testvéréről nem volt hírük, mivel a mobilhálózat megszűnt a környéken, áram sem volt. Március elsején gyalog indultak meg a kórház felé, innen szervezték meg a hatóságok az evakuációt. Az evakuációs pont felé félúton azonban kénytelenek voltak fedezékbe vonulni, mivel az orosz erők tűz alá vették a települést.

Láttunk egy tankot az utca végén, és csak reméltük, hogy fedeznek majd minket, amíg eljutunk a gyülekezőhelyre. Aztán láttunk egy fehér zászlós autókonvojt is közeledni. Az egyik autóban találtunk három helyet, ezért úgy döntöttünk, hogy beszállunk, anélkül, hogy tudtuk volna, hova megy. Nem volt időnk átgondolni, egyszerűen csak beszálltunk a kocsiba."

Csak egy közeli faluba vitték el őket – aztán elfogyott az üzemanyag. Öt nappal később az orosz erők már ezt a községet is fenyegették, így kénytelenek voltak újra útra kelni. Egy ismerősükhöz tudtak menni, de mikor a házigazdák rokonai megérkeztek, átmentek a helyi óvodába. Itt is utolérte őket a háború, a települést lőni kezdték, ezért aztán innen is tovább kellett állniuk. Férje javaslatára ezúttal távolabb kerestek menedéket, az ország nyugati határának irányába indultak el.

Sikerült felférniük egy vonatra, ami a nyugat-Ukrajnai Lembergbe vitte őket. A húszórás utat az ötéves kisfia egy ismeretlen nő lábán alva töltötte, míg a nyolcéves lánya Irina ölében aludt. Megérkezve Lembergbe talált egy listát belső menekülteket fogadó szállókról Kárpátalján, ezért a magyar határ felé mentek tovább. Újabb öt óra vonatozás után árán jutottak végül el a bátyúi menekültszállóra.

Otthon maradt családjáról csak ritkán kap híreket. Egészen pár nappal ezelőttig semmilyen információja nem volt róluk, még a facebookra is posztolta a képüket, hátha valaki tudja, mi van velük. Szerencsére azóta kapcsolatba lépett ismerősökkel, akik megnyugtatták őt, hogy élnek, sőt, a szülői ház is ép még.

A testvérem és kilenc éves gyereke is hozzájuk költözött, mert az ő lakása megsemmisült. A szülői ház még áll, tető van a fejük felett, de nem biztos, hogy legközelebb is ilyen szerencsések lesznek. Az oroszok egyszer már átvonultak a településen nyugat felé, de most hátrálnak. Nem értem, miért nem jöttek még el, hiszen kocsijuk is van. Most már mindenki menekül, aki csak tud.

A menekültszállón mindent megtesznek azért, hogy az életük – amennyire lehet – normális mederben mehessen tovább. A lánya harmadik osztályos, távoktatásban tanul, a fia pedig idén kezdi majd az iskolát. Vele Irina foglalkozik, hogy könnyebb legyen neki. Nem szeretne panaszkodni, mert napi háromszori étkezésben részesülnek, de nagyon hiányzik a gyerekeknek változatosság az étrendben. Az önkéntesek ezen felül is mindenben igyekeznek segíteni, kéréseiket megpróbálják teljesíteni.

“Megértem, hogy nagyon nehéz száz embert élelmezni, és ezért a saját pénzemből, megtakarításaimból veszek gyümölcsöt, joghurtot, tejtermékeket. (…) Nincs mire panaszkodjak, értem, hogy nem otthon vagyunk.”

Bár belső menekültként regisztrálták magukat a hatóságoknál, pénzt vagy más anyagi segítséget tőlük egyelőre nem kaptak. Tovább Magyarországra viszont nem szeretnének menni, hiszen Irinának az egész családja Ukrajnában maradt. Maximum akkor, ha súlyosbodna a helyzet – de ő nem fél attól, hogy a háború itt is utolérné őket. Ugyan nagyon vágyódik haza, de rövidtávon nem lát lehetőséget a hazatérésre.

Ha valaki most felhív, és azt mondja nekem, hogy az ukrán zászló lobog a városaink felett, fél órán belül a vasútállomáson leszek. De most még nem mehetünk: először is, azok a városok most olyan zászló alatt vannak, ahol nem akarunk élni. Másodrészt pedig azért, mert a férjem a katonaságnál van. A ruháinkért sem engedtek visszamenni, ha most visszamennénk, pincékbe zárnának, elrabolnának.
Segítsünk együtt a háború elől menekülőknek! Én is segítek!
ökumenikus segélyszervezet