Volodimir, a gazda: Új föld és új remény
Volodimir élete mindig is egy dolog körül forgott: az édes, drága termőföld körül. Otthonában, a Luhanszk megyei Popaszna környékén épp úgy, mint 1200 kilométerrel távolabbi új otthonában, egy Ivano-Frankivszk megyei kis faluban. A háború elől menekülve maga mögött hagyta generációk munkáját; a saját földjét, ahol minden barázdát ismert; és minden eszközét, amivel azt művelte. Bár eleinte belső menekültként nagyon távol került az általa hőn szeretett földműveléstől, ez nem szegte kedvét, sőt, ma már újra büszkén ül fel munkagépeire útban az általa megművelt földre. A Kárpátok lábánál Volodimir és családja új otthonra és közösségre talált, akik támogatják őket – és ezt ő igyekszik is meghálálni.
A kezdet ettől függetlenül nem volt könnyű, főleg a beilleszkedés.
Olyan gyorsan menekültünk, hogy még az autónkat is otthagytuk
– emlékszik vissza Volodimir, hangján érződik, hogy még mindig nagyon megviseli életük munkájának hátrahagyása. Emlék már a kétszintes házuk, a traktor, a vetőgép és a rotációs kapa is, melyek a túlélés eszközei voltak a 2014-es frontvonalak mellett élő családnak.
A fronton élve felkészültünk néhány dologra
– mondja csendesen –
de amikor megérkezik az igazi háború, nincs arra idő, hogy mindent felpakoljunk. Otthagytuk mind.
A falusi iskolában kaptak átmeneti szálláshelyet. A hideg, omladozó épület akadozó vízellátással és lakóihoz hasonlóan bizonytalan jövőképpel nagy kontrasztban állt azzal, amit Volodimir maga mögött hagyott. A menekült férfit az első időkben szinte felemésztették azok a képsorok, amik Luhanszk megyéből elértek hozzá.
Az első néhány hónapban nem is tudtam megállni, hogy ne nézzem a híreket
– emlékszik vissza.
Úgy éreztem, hogy elvesztem az eszem.
A félelem és a bizonytalanság lett úrrá rajta, de hamarosan rájött, hogy így nem mehet tovább. Tennie kellett valamit.
Így hát visszatért ahhoz, ami mindig is élete középpontját alkotta – a földhöz, és annak műveléséhez.
A nyelvi és kulturális akadályok ellenére a helyi közösség tárt karokkal fogadta Volodimirt és családját [Volodimir és családja – számos kelet-ukrajnai ukrán állampolgárhoz hasonlóan – jellemzően oroszul beszélt a háború kitöréséig, míg új falubelijei túlnyomórészt ukránul]. A falubeliek, bár többnyire idősek voltak, megértették családjának helyzetét, és megosztották vele azt a keveset is, amijük volt. Miután kapcsolatba lépett a falusi tanáccsal, Volodimir megtudta, hogy a falu körül vannak kihasználatlan földek, amelyek épp csak arra várnak, hogy megműveljék őket. A háború kitörése óta először látta az alagút végén a fényt.
A férfi elszántan kereste a lehetőséget, hogy valamilyen módon mezőgazdasági gépeket szerezhessen be. Egyéni és közösségi pályázatokat adott le, és bár az első próbálkozása kudarcot vallott, nem csüggedt. Az Ökumenikus Segélyszervezet és az ACT Alliance által indított közösségi támogatási pályázathoz meggyőzött egy helyi civil szervezetet is – és közös pályázatuk már sikerrel járt. A támogatásból be is szereztek egy rotációs kapát, ekét, burgonyavetőt és kultivátort. Hirtelen elérhető közelségbe került az álma, hogy visszatérjen ahhoz, amihez ért, és ami boldoggá teszi.
Az újjászületés pedig 2024 tavaszán lett teljes. Volodimir 3 hektár földet kapott a tanácstól művelésre, ahol burgonyát, sárgarépát, céklát, tököt, sütőtököt, babot és hagymát ültetett – de itt nem állt meg. A szomszédok alig kihasznált kertrészeiben is paradicsomot és uborkát telepített nagy tettvágyában. A falubeli idősek pedig megosztották vele vetőmagvaikat és palántáikat, cserébe a termés egy részéért. Ez egy egyszerű cserekereskedelmi rendszer volt, de elmélyítette a kapcsolatot közte és a közösség között.
A menekült férfit valósággal energizálta, hogy újra szenvedélyének hódolhatott. Saját idejét és frissen kapott eszközeit a közösség, és főleg a falubeli idősek szolgálatába állította.
Egy 10 hektáros terület beültetése krumplival egy négytagú családnak akár nyolc órát is igénybe vehet
– magyarázza Volodimir –
de a hetvenes éveikben járó nyugdíjasok számára ez napokig is eltarthat.
A kapott eszközökkel Volodimir mindössze három óra alatt felszántja, beülteti és betakarja azt, ami nélküle napok munkája lenne, ha lenne egyáltalán erejük hozzá. Gyorsan nagy megbecsültséget szerzett a faluban, szinte nélkülözhetetlenné vált.
Volodimir számára a gazdálkodás nem csak az élelmiszertermelésről szólt, hanem a gyógyulásról is. Minden egyes elültetett mag erőt adott neki, és segített gyökeret ereszteni a számára idegen tájon.
Ez a munka megmentett engem
– vallja.
Célt ad nekem, segít megőrizni a józan eszemet.
A föld lett a terápiája, amivel visszaszerezte céltudatosságát és ami visszaadta kezébe az irányítást – egy olyan világban, amely mindkettőtől megfosztotta.
Bár a szíve még mindig fáj a luhanszki földekért, Volodimir tudja, hogy a régi élete már csak a múlt.
Meglátjuk, mit hoz az idei szüret
– mondja, szemével az egyre ismerősebb, de mégis idegen tájat vizslatva a távolban. A talaj is más itt – zsírosabb, feketébb, és gyakrabban esik az eső is. Alkalmazkodnia kellett, új módszereket tanulnia, olyanokat, amik a Kárpátok lábainál is megállják a helyüket. Úgy látszik, sikeres volt: haszonnövényei büszkén bólogatnak a domboldalban az enyhe szellőben.
A szüret közeledtével Volodimir ha óvatosan is, de egyre bizakodóbb. Újra megtalálta a belső békéjéhez vezető utat és ez az út ráadásul hidat is képezett közte és a helybéliek között. Munkájának gyümölcsét már nem csak a családja, hanem az egész falu élvezi: Volodimir örökmozgó-szervezőként segédkezik a föld körüli munkákban, bevonva és lelkesítve az érdeklődőket a közös munkába. A földbe fektetett munkája révén nem csak hasznos növények bújtak ki az addig megműveletlen földből, hanem maga a remény.
A mezőgazdasági gépeknek és a falubeliek nagylelkűségének köszönhetően Volodimir megtalálta a módját, hogy folytatni tudja a munkát. Lehet, hogy soha nem tér vissza szülőföldjére, de egyelőre a Kárpátok mezői nyújtanak neki vigaszt. És hosszú idő óta először, Volodimir reménykedve tekint a jövőbe.
